Monday, March 30, 2026
SUBSCRIBE for $1
All Right Reserved. Designed and Developed by PenciDesign
Home Europe & RussiaIndex – Kultúr – A százharmadik – A kislány, aki eltűnt a háborúban
Europe & Russia

Index – Kultúr – A százharmadik – A kislány, aki eltűnt a háborúban

by admin7
0 comments


Mint egy rövid mondat, amit jólesik olvasni, de két perc múlva már senki nem emlékszik rá. Ilyen az ebédre vásárolt hot dog is. Mire elérek a következő sarokig, már semmi nem marad az ízéből a számban. Csak az a szalvéta, az az egyetlen tanúja annak, hogy ma is Duka bódéjánál ebédeltem. Nem törlöm bele a szám, inkább beszámozom, ez a százharmadik. Este, amikor hazaérek, beteszem a többi közé, nagyapám fotója mellé.

Nagyanyám szilvalekváros kenyerének ízére ma is emlékszem. Első harapásnál édes, de hagy némi fanyar ízt is az ember szájában. Nagyanyám az eperfa alatt kavargatta a rotyogó lekvárt, közvetlenül azután, hogy leszedte és kimagvazta az udvaron álló három szilvafa összes termését. „Apró gubicsok ezek – mondta nagyanyám, miközben szedte a gyümölcsöt. – Lekvárnak jó, mert édes, csak a munka, az lesz vele sok.” S miközben a család apraja-nagyja a szilvát készítette elő a főzéshez, nagyanyám arról mesélt, hogy tért haza nagyapám a frontról, miként osztotta be azt az egy üveg lekvárt, amit nagyanyám egy falubelivel küldött neki, hogy újra és újra erőt adjon az otthon íze. Nagyapám 1945 tavaszán Ausztriában egy amerikai egység fogságába kerül, hónapokat töltött ott. Oroszul már egészen jól beszélt, ott angolul is megtanult egy kicsit. Egyik nap a parancsnok kolbászt készíttetett magának, amit beletettek egy buciba. Nem tudni miért, nagyapámat is megkínálták vele. Félt elfogadni az ismeretlen ételt. Ahogy leírta, hogy milyen is volt, én hot dogként azonosítottam, valahogy illett az általam elképzelt amerikai életképhez, amit persze csak filmekben láttam.

Miután a lakásomhoz közeli téren megjelent egy büfékocsi, és felfedeztem, hogy hot dogot is árulnak, elemi szinten tört rám nagyapám emléke. Húsz éve már, hogy meghalt. A hotdog-árus azonban felidézte bennem ahogy meséli a háborús történeteket. Onnantól babonás módon ragaszkodtam ahhoz, hogy mindennap vegyek azon a helyen egy hot dogot. Úgy képzeltem, ha ezt elmulasztom, többé nem tudom majd felidézni nagyapám arcát. A tulajdonos, Duka, egyszer megkérdezte, nem unom-e a hot dogot. Nem tudtam értelmesen válaszolni, csak mosolyogtam.

Duka eleinte nem volt szószátyár, csak annyit beszélt, amennyi szükséges volt. Mit ennél? Mit kérsz a hot dogba? Majd észrevétlenül jó ismerősök, végül barátok lettünk. Olyanok, akik ugyan nem járnak össze, de mindennap találkoznak és észrevétlenül megosztják egymással az életük részleteit. Duka ezt meglehetősen furcsán tette. Az első szalvétánál nem értettem, mit akar. A forró hot dog mellé tette. Amikor megtöröltem a szám, észrevettem, hogy kézzel írott üzenet áll a szalvétán. Ez volt rajta: Dušan Petrović, 1974., Kelet-Horvátország, Vukovár közelében. Kellett néhány pillanat, amíg megértettem, hogy ez Duka igazi neve, születési helye és dátuma. Másnap meg akartam tőle kérdezni, hogy miért adott nekem ilyen szalvétát, de aztán meggondoltam magam. Kíváncsi voltam, lesz-e folytatása ennek a rendhagyó üzenetnek. Lett. Ezután mindennap kaptam kézzel írott szalvétát. Megtudtam, hogy szerb családban született. 1991 őszén a front elérte a faluját. A család akkor szakadt szét, amikor a civileket buszokra rakták. A nőket és a gyerekeket együtt vitték, de Duka húga az út során eltűnt. Az anyja úgy mesélte, hogy Milica elment a mosdóba, és többé nem látták. Egyesek szerint gyerekkereskedők rabolhatták el, de ezt soha senki nem bizonyította. Duka anyja később Újvidéken került elő, azóta is ott él. A húga, Milica nem került elő. A neve egy ideig szerepelt az eltűnteket tartalmazó listán, aztán lekerült onnan. Senki nem tudta megmondani, mikor vagy miért. Duka nem volt katona, Magyarországra nem hivatalosan érkezett, de mostanra állampolgárságot szerzett. Van két fia. Dolgozott építkezésen, rakodott a piacon. A bódét egy férfi hagyta rá, akinek sokat segített.

Duka a húgáról évekkel később hallott újra. Egy másik menekült azt mondta neki, hogy egy Milica nevű kislányt Budapesten láttak a kilencvenes évek elején, egy ideig egy otthonban volt. Az intézet pedig épp azon a téren állt, ahol Duka évek óta a hot dogot árulja. Soha nem beszéltünk erről, de megértettem, hogy abban reménykedik, egyszer visszatér ide Milica. Egyik alkalommal azt mondta, biztos abban, hogy megismeri a húgát, még akkor is, ha évtizedek óta nem látta. Aztán elővett a zsebéből egy gyűrött fényképet. Egy barna hajú, barna szemű, mosolygós kislány volt rajta.

Százhárom szalvétányi információ valakiről, aki véletlenül csöppent az életembe, s akinek a bizalmasa lettem a különös üzeneteken keresztül. A forró hot doggal és az üzenetet tartalmazó szalvétával a kezemben gyakran azon kapom magam, hogy fiatal nők tekintetét fürkészem. Van, amikor anyámat látom bennük, máskor nagyanyámat, de legtöbbször azt képzelem, hogy Milica jön velem szembe. Rám mosolyog, bólint, igen, én vagyok az, majd elkísérem a hotdogos bódéhoz.

Ma reggel úgy ébredtem, hogy nem tudtam felidézni nagyapám arcát. Láttam az egyenruháját, de az arca homályos volt. Pánikolni kezdtem: nem felejthetem el! Kipattantam az ágyból, a régi fotók között kezdtem kutatni. Nagyapám katonaképét sehol nem találtam. Eszembe jutott a babonám, hogy Duka hotdogos kocsija majd segít. Már messziről láttam, hogy zárva van a bódé. Nem értettem, az elmúlt százhárom napban sosem tartott szünnapot. Amikor közel értem, az ablakban lógó feliratra lettem figyelmes. Ez állt rajta: Családi okok miatt zárva.

Leültem az intézet lépcsőjére. Tinédzserek kerülgettek. Az egyiknek Milica-arca volt, rám mosolygott és bólintott, aztán az ég felé mutatott. Katonák masíroztak a bárányfelhők között. Az egyik kezében hot dogot tartott géppisztoly helyett. Nagyapám volt az. A Milica-arcú lány leült mellém a lépcsőre. Hangosan számolni kezdtünk. Százháromig jutottunk, másra már nem emlékszem.

@2021 - All Right Reserved. Designed and Developed by PenciDesign