Ha valaki eddig csak fél szemmel követte A Nagy Duett idei évadát, annak ideje felébredni, ugyanis a TV2 műsora már rég nem az a „szépen kiállunk és eléneklünk egy dalt” típusú vasárnap esti háttérzaj, hanem egy olyan – néha lázálomra hajazó – érzelmi hullámvasút, amit néha diszkógömbbel, néha pedig egy váratlan néptáncos fenékrázással olajoznak meg.
Az előző, ötödik élő adás konkrétan olyan volt, mintha egy családi lakodalmat, egy színházi premiert és egy könnyfakasztó tehetségkutatót turmixoltak volna össze – dupla adag drámával. A versenyzőknek ugyanis már nem volt elég egyszer bizonyítaniuk, két produkcióval is színpadra kellett állniuk, ami nagyjából olyan, mintha valakit arra kérnénk, hogy fusson le egy maratont… Majd, csak hogy biztosra menjünk, visszafelé is. Az persze jó kérdés, hogy ez inkább a nézőkre rótt terhet, vagy az előadókra.
Persze, a Nagy Duett univerzumában a sírás sosem jár egyedül, mindig jön mellé egy adag meghökkentő pillanat is. Az idei évad eddig is bőkezűen szórta ezeket, fehérneműs vallomások, váratlan szerepcserék, és olyan performanszok, amik után az ember csak ül a kanapén, és próbálja feldolgozni, hogy ezt most tényleg jól látta-e, hogy megtörtént. A múlt heti műsor végére azonban, ahogy az lenni szokott, a show a kegyetlenebb arcát is megmutatta, Fekete Pákó és Komonyi Zsuzsi számára pedig véget ért a verseny. Na, ezek után üljön le megnézni az ember a hatodik adást is…
Ezúttal már az este tétje is nagy volt, ugyanis a továbbjutó párosok a jövő héten már az elődöntőben vívhatnak meg egymással. A tét ellenére a műsor egy újabb, végeláthatatlannak tűnő poéncunamival indult, amelynek fókuszában ezúttal Lékai-Kiss Ramóna állt, akinek sminkje külön szegmenst kapott. A műsorvezetőt a kollégák szerint ugyanis sikerült enyhén „bandzsára” festeni, amit természetesen nem hagyhattak szó nélkül. Kasza Tibi eközben próbált némi szakmaiságot is csempészni az adásba, és megjegyezte, hogy reméli, a növekvő tét a pontozáson is látszani fog – ami nagyjából olyan volt, mintha valaki egy hullámvasút tetején szólt csak volna, hogy na most már tényleg kapaszkodjunk…
A szabályok ezúttal némileg megváltoztak, ugyanis ezúttal már minden páros két produkcióval készült, a zsűri így kétszer is pontozott.
Sérültek és betegek sora a színpadon
Elsőként Barnai Judit és Curtis lépett színpadra, akiknek volt min javítaniuk, ugyanis a múlt héten szövegtévesztés árnyékolta be a produkciójukat, ami láthatóan jobban megviselte őket, mint egy hétfő reggel bárkit. Éppen ezért most vasárnap a bizonyítás volt a cél, méghozzá a Száguldás, Porsche, szerelem című dal metalba hajló újraértelmezésével. A látványvilág erősen a Valhalla–Mad Max tengelyen mozgott, Barnai pedig szó szerint vért adott a produkcióért – egy kellékpallosnak köszönhetően már a próbán is. A jelmezek működtek, az energia is megvolt, ami pedig talán a legfontosabb: ezúttal nem csúszott el a szöveg. A hangok viszont igen, de legalább következetesen.
Curtis nem hagyta ki a zsűri által felvetett, kopaszságára célzó ziccert sem, és elmondta, hogy ő igazából David Beckham szeretett volna lenni, csak „se a foci, se a haj” nem jött össze. Kasza Tibi pedig annyival zárta rövidre az egészet, hogy ha egyszer eltűnik a dízel az országból, ebben a szerelésben nekik akkor is jutni fog. A zsűri végül 39 pontra értékelte a produkciót, ami valahol a „nem tudjuk pontosan mi volt ez, de történt valami” kategória teteje.
Gáspár Bea és Peter Srámek ezúttal komplett mini krimit hozott a színpadra, a történet szerint Srámek nyomozni kezdett hűtlen felesége, Bea után. A választott dal – Ha nem tudom, nem fáj – ehhez képest inkább egy erősen elnyúló karaoke-est hangulatát idézte. A nézők viszont végre „láthatták” Columbo feleségét is, bár Srámek bajusza inkább Poirot világát idézte, mintsem a legendás ballonkabátos nyomozóét. A karakterek tehát megvoltak, csak valahogy nem akartak életre kelni.
A zsűri ezért nem is finomkodta túl az értékelést. Horváth Tamás szerint kicsit olyan volt az egész, mintha elvesztek volna a szerepben, hiszen volt ugyan színészi munka, de az a bizonyos kémia hiányzott. Stohl András még egy fokkal tovább ment, és egyszerűen „érdektelennek” nevezte a produkciót, hozzátéve, hogy már maga a szituáció is nehezen volt összerakható. Az ítészek végül 33 ponttal jutalmazták a duót, ami finoman jelezte, hogy ez a nyomozás ezúttal bizony zsákutcába futott.
A következő párosnál egy pillanatra mintha a levegő is megállt volna, ugyanis Gesztesi Panka és Kovács Áron érkezett, ráadásul egy Umbrella-feldolgozással. Igen, Rihanna után szabadon, de olyan csavarral, amit valószínűleg maga az eredeti előadó sem látott jönni: swing és rockabilly köntösben, amerikai katonák között táncikálva. Kovács Áron ráadásul betegségből tért vissza, így jogosan volt benne némi para a hangja miatt, de sikerült összekapnia magát, legalábbis annyira, hogy a produkció ne menjen át teljesen egy „esernyő alatt suttogós” őszi megfázásba. A színpadkép működött, a hangulat is megvolt, de valahogy mégis maradt kis hiányérzet a levegőben.
Lékai-Kiss Ramóna ezt egész pontosan meg is fogalmazta, a zsűritag ugyanis tőlük mindig az extrát várja, most viszont ez mintha kicsit elmaradt volna, sőt olyan érzése volt, mintha nem is igazán „csípnék” ezt a dalt. Kasza Tibi is hasonló húrokat pengetett, és bár értékelte, hogy mindig új kihívásokat vállalnak, de most nem érezte azt a magabiztosságot, ami korábban megvolt.
A háttérben azért zajlott dráma, ugyanis kiderült, hogy Gesztesi bokaszalagja konkrétan felmondta a szolgálatot, ennek ellenére színpadra állt
Stohl András ezt külön ki is emelte, mert ha már szenvedés van, legalább legyen látványos.
Ezután érkezett aztán az este érzelmi nehéztüzérsége a színtén betegségből lábadozó Vastag Csaba és Domján Evelin. Nem aprózták el, Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni című dalával érkeztek. A produkciót az édesanyáiknak – és igazából az összes édesanyának – ajánlották, ami már önmagában is elég szokott lenni ahhoz, hogy a nappalikban gyanúsan sokan kezdjenek el könnyezni. Ehhez mérten Horváth Tamást konkrétan el is sodorta az egész, és bevallotta, hogy 15 éve nem foghatja már az édesanyja kezét, és ez a produkció egy pillanatra visszavitte őt oda, amikor még megtehette. Stohl András is személyes vizekre evezett, nála az édesanyja mellett „az a három nő” jelent meg a lelki szemei előtt, akik gyereket szültek neki.
Lékai-Kiss Ramóna szerint érzelmileg és technikailag is nehéz dalt választottak, de működött, Kasza Tibi pedig – némi önellentmondást sem kerülve – elmondta, hogy alapvetően nem szereti az ilyen „könnyen hatásvadász” dalokat egy szórakoztató műsorban, de itt most mégsem erről volt szó. Vagy egy kicsit mégis? A zsűri ugyanis gondolkodás nélkül kiosztotta a maximális, 40 pontot.
Az első kört Lengyel Johanna és Schobert Norbi Jr. zárta a Pussy Cat Dolls slágerével. A Jai Ho-val robbantottak – már ha az indiai színpompát és a tempót robbanásnak lehet nevezni, mert látványban tényleg mindent beleadtak. A színpad konkrétan mini Bollywood lett, csak kevesebb statisztával és kettővel több magyar celebbel. Hangban viszont most nem sikerült kitűnniük a mezőnyből, ami egy ilyen tempós produkciónál különösen feltűnő. A zsűrit azonban ez szemmel láthatóan kevésbé zavarta, a páros továbbra is nagy kedvencük, Johanna profizmusa mellett pedig most sem törpült el teljesen a háttérben Norbi Jr. sem.
Az ítészek itt sem spóroltak, újabb 40 pont landolt a táblán. Mert ha valami működik (vagy legalább nagyon látványos), akkor azt miért is ne jutalmazzák maximálisan az ország legnézettebb karaoke bulijában?
Horváth Tamás tojásai után a rögtönzött Újpest–Fraditól akadt el a szavunk
A műsor közben megérkezett az este kötelező, „ezt most tényleg kimondták?” pillanata is, Liptai Claudia egy reklámszünet után ugyanis azzal a felütéssel tért vissza, hogy „Horváth Tamás tojásait nyalogatja a zsűri” – majd gyorsan tisztázta, hogy a pult mögött majszoló ítészekről beszél. Ezúton is köszönjük a címötletet, legalább azon nem kellett sokat gondolkodni.
A versenyre visszatérve, a második kört Gáspár Bea és Peter Srámek nyitotta. Ők egyetlen adás alatt sikeresen bejárták a teljes szakmai ívet, és miután korábban még nyomozók voltak, mostanra spanyol torreádorrá változtak. Legalábbis Srámek mindenképp. A választott dal, a Fiesta Bonita pontosan az a kétezres évekbeli sláger, amit akkor is kívülről fújunk, ha egyébként nem is akarjunk – szóval papíron ez biztos receptnek tűnt. A színpadon ment is a teljes spanyol őrület, tánc, lendület, és egy statiszta bika hergelése is. Mert miért is ne.
Ezúttal Gáspárék láthatóan több energiát raktak bele, és bár ez hangban továbbra sem forradalom, hangulatban egyértelműen sikerült feljebb kapcsolniuk. A zsűri ezt el is ismerte, és a produkciójuk 37 pontig jutott.
És amikor azt hinnénk, hogy a műsor humorszintje már nem tud mélyebbre menni, Liptai Claudia ismét bizonyította az ellenkezőjét, ugyanis egy háttérinterjú során egy olyan poént sütött el a lánya, Gesztesi Panka jelenlétében, amelyben a szoknyájának rövidségét állította szembe duettpartnere jelmezével, vagyis a ruhájához rögzített farkának az előkelő méretével. Húha.
Ezt követően Barnai Judit és Curtis már nem is próbálta visszafogni magát. Ráültek arra, amihez Curtis a legjobban ért, vagyis az újpesti identitásra és a Fradi-ellenes hangulatra. A színpad mini lelátóvá alakult, Széki Attila lila-fehérben, Barnai Judit zöld-fehér mezben érkezett, ami már önmagában is több feszültséget hordozott, mint egy átlagos derbi. Mindezt a Nem kell másik című slágerre építették fel, ami így, együtt, nagyjából olyan abszurd látványt nyújtott, mint a Puskás-musical néhány jelenete. A dramaturgia végül nem meglepően a béke irányába mozdult, és a produkció végére Judit is „átvedlett” lilába, így legalább a családi egység helyreállt. A zsűri ezt a produkciót is 37 ponttal jutalmazta.
Gesztesi Pankáék ezután úgy döntöttek, hogy ha már egyszer beleálltak az abszurditásba, akkor nincs visszaút, és jött is a Piroska és a farkas. Igen, pontosan az, némileg újraértelmezve. Ami egyébként utólag egészen új megvilágításba helyezte Liptai Claudia korábbi, nehezen feldolgozható poénját is – mintha az egész adás egy nagy, furcsán felépített geg felé sodródott volna.
Mindezt ráadásul a Ragyog a szívem című dalra húzták rá, amitől az egész produkció olyan lett, mintha valaki egy gyerekmese, egy karaoke-buli és egy alternatív színházi előadás elemeit dobta volna be egy kalapba, majd jól összerázta. És ami a legmeglepőbb, ez működött is. Színészi játékban konkrétan kiemelkedtek az este mezőnyéből, és bár a színpadon időnként felbukkanó, a farkast sokkolóval üldöző nagymamák látványa önmagában is megért volna egy külön elemzést, ez csak tovább emelte az élményt.
A zsűri sem nagyon tudott belekötni, és egyöntetűen az évad egyik legszórakoztatóbb produkciójának nevezte az előadást. A 40 pont így nem is volt kérdés, bár ritkán fordul elő, hogy egy első hallásra értelmezhetetlen koncepció végül ennyire kerek egésszé áll össze. És hogy a témában összes ellőhető kellemetlen poén után egyet ki is emeljünk, Horváth Tamás azt mondta, hogy „a tavasz már rügyezik bennem, és a meggyfámat is kicsavarnám”. Ennél többet nehéz is lenne hozzátenni.
A folytatásban Domján Evelin és Vastag Csaba érkezett. Úgy gondolták, hogy az érzelmi csúcspont után ideje teljesen más irányba elvinni a dolgokat, és a Részegen ki visz majd haza című dallal tértek vissza – nem hétköznapi módon. A koreográfia ugyanis egy újabb, nehezen megfejthető univerzumba repítette a nézőket, a páros lovaglóruhában, játéklovakkal, ügetve próbálta „hazadöcögtetni” magát, és ez valahol a gyerekszoba és egy hajnal háromkor véget érő házibuli határán egyensúlyozott.
Lékai-Kiss Ramóna ehhez mérten annyira eltátotta a száját a produkció közben, hogy még az állkapcsa is kiakadt attól, amit látott. Megjegyezte, a páros tényleg bármit megtesz azért, hogy megnyerje a versenyt. Stohl András egy árnyalattal visszafogottabb volt. Bár elismerte, hogy tud lovagolni, gyorsan hozzátette, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz, amit a színpadon látott, és számára ez már az ízlésesség határán túl volt – éneklésben viszont nem talált hibát. És hogy a sajtómunkások se unatkozzanak Kasza Tibi hozta a kötelező félmondatos odaszúrást, miszerint „szépen megbecsüljük itt a főműsoridőt a TV2-n”, ami nagyjából mindent elmondott arról, hogyan is kell ezt az egészet értelmezni. A produkció végül 39 pontot ért.
Az estét Schobert Norbi Jr. és Lengyel Johanna zárta. India után ezúttal egy új világba repítették a nézőket, méghozzá a Joyful, Joyful gospel klasszikussal az Apáca showból. Lengyel Johanna jelmeze hozta a kötelezőt – legalábbis első ránézésre. Másodikra viszont már inkább egy bajusz nélküli Ruud Gullitra emlékeztetett, mintsem Whoopi Goldberg legendás karakterére, de hát a Nagy Duettben már rég nem az a kérdés, hogy pontos-e az átalakulás, hanem hogy működik-e. És itt működött.
Schobert Norbi Jr. továbbra is stabilan tartja magát a „nem énekes énekesek” élmezőnyében: hangban, magabiztosságban, és főleg angol nyelvű előadásban kiemelkedik a mezőnyből. Ezt pedig a zsűri sem hagyta szó nélkül, álló taps, elismerő szavak, és – mintha csak előre meg lett volna írva – a maximális 40 pont is megérkezett.
Nem véletlen, hogy ismételten ők lettek az adás győztesei, így a másik négy pár izgulhatott az elődöntőért folytatott küzdelemben. Hosszas szavazási körök és a reklámszüneteket követően aztán az összes névre fény derült,
A Nagy Duettől végül Gáspár Bea és Peter Srámek búcsúzott.
A jövő heti elődöntőben Lengyel Johanna és Schobert Norbi Jr., Vastag Csaba és Domján Evelin, Gesztesi Panka és Kovács Áron illetve Curtis és Barnai Judit állhat majd újra színpadra.
(Borítókép: A Nagy Duett zsűrijei 2026. március 8-án. Fotó: TV2)
